Feszült hangulatú délelőttön hagytam el a várost. Hisztériát okozott a britek kiválása az Európai Unióból. A médiumok úgy tálalták, mint egy kisebb világvégét. Pénzügyi pánik, zuhan a font és a forint, tőzsdekrach, káosz, vége az Uniónak, sőt: vége Európának. Totus mundus stultisat – táncolnak a gondolataimba egykori Habsburg uralkodónk szavai. Az egész világ eszelősködik! Közben a budai rakparton suhanok át a szépséges Margithíd alatt, egy pillantás a „Fehér Házra”, beugrik az óriási freskó és a lelkes sakkozó. Ő szentségtelen kezekkel avatkozott a sorsunkba. Az Országház mellett milyen jól esik most mégis megpillantani Tisza István méltóságteljes alakját és délen Andrássy Gyula lovas szobrát. Eszembe jut, mennyit álmodoztam arról, hogy kedves városom visszanyerheti régi fényét, díszeit, s ez itt megtörtént.
Közben a rádióban a futball Európa bajnokság túlfeszített érzéseinek mondatfoszlányai. A legjobb meccs, a legszebb gól, a legjobb csapat, a legjobb edző, a legjobb szurkoló. Az időjárás jelentő is becsempészte show-jába a Brexitet meg az EB-t is. Az időjárás is hisztérikus: 37 fok árnyékben. Ráfordulok az M0-ásra. Hatalmas táblákon: torlódás az M7-esen. Hm. Arra megyek. És tényleg. Mindkét sáv zsúfolt. Időnként teljesen leáll a forgalom, máskor araszolás, néha még haladni is lehet. Aztán elölről az egész. Eszembe jut Amerika, ahol ugyanilyen zsúfolt sztrádákon nem rohanva, de egyenletesen, megtorpanások nélkül hömpölygött a kocsisor. Csak én kurucos magyar fogtam férfias előzésekbe. Igen sok dollárunk bánta. Ki gondolta, hogy helikopterről kiszúrják? A közlekedési hisztériából Székesfehérvárnál szállok ki, miután hallom, hogy (Balaton)világosig „torlódás”. De azért van az ember otthon a világban valahol, hogy ismerjen menekülő útvonalakat. Világosról. (Elnézést kérek Tamási Árontól, de hát ő is ismert ilyen utat.) Immáron szabadon száguldok, de oldalt pillantva gyanú támad bennem: még mindig nincs kész a 8-as út Várpalotát elkerülő szakasza. Így hát Várpalota előtt kilométeres sor. Félórás araszolás. Nyugalom. „A Pentatlon nép, halálba ereszkedő” – hallom Ratkó József sorát. Nem dobott fel. Végülis akkor a legbensőbb lényünk vezet Atlantiszba?
A népszavazó briteket már rég elfelejtettem, azt sem tudom, milyen meccs van ma. Várpalotán belül letérek a menekülő útvonalról, van itt látnivaló! Tovább. A rádióban a szocialista párt kongresszusáról beszélnek. Hisztérikusan. Ki lesz az elnök, ki lesz a választmányi elnök? Sőt: ki lesz a miniszterelnök? Ott aztán lehet kavarás. Jelentkeznek többen is. Megnyugtat, hogy keddig nem tudom meg az eredményt. Botka vagy Hiller? Szanyi vagy Tóbiás? Molnár Gyula? Erőteljesen el kell hessegetnem a gondolatot, hogy sikerülhet két év múlva Magyarországon is manipulált érzelmek szintjére lerángatni egy választást, mint most a briteknél. Egyszer (?) már bejött.
Veszprémnél jönnek a megszállott bevásárlók. Egész bevásárló-város van itt a körgyűrű mellett. Én is bevásárolok egy hideg teát, s mivel kellemes szellő lengedez, jól érzem magam. Három órája indultam el. Bécsben lehetnék. De minek? Eljátszom a gondolattal, hogy most a világosi lehajtónál főnék a kocsiban reménytelenül, s egyre dühösebb lennék „élelmes” honfitársaimra, akik a leállósávban slisszolnak előre, majd beerőszakolják magukat a sorba, s talán még meg is köszönik a birkáknak, hogy birkák. Megtettem már én is. De most már nem tenném. Elhatározásomban az is szerepet játszik, hogy még Fehérvér előtt felfigyeltem egy rendőrautóra a sorban kicsit előrébb. Ha egy autó jobbról elsuhan a leállósávban, a rend őre gyorsan kivág mögé, sziréna, helyszíni bírság, feljelentés. Hogy ez-e a dolga a rendőrnek, csak egy röpke pillanatra foglalkoztat.
Veszprémnél mindenki Füred felé fordulna, így egész tempósan suhanok el a hosszú sor mellett. Az álló autókból tekinteteket kapok el: mostantól utállak! Tapolca felé megyek. Gyönyörű az út, színpompás mégis halvány, harsány mégis visszafogott. Gondosan megművelt földek, kellemes lankák. Friss, fiatal szépség: már megérte. Nagyvázsonynál irány a Balaton, tükörsima új aszfalton, át kedvenc falvaimon, Mentshelyen, ahol nem is kettő, három templomtorony áll, Óbudaváron, ami talán az ország legkisebb faluja, s máris rálátni a tóra. Mámoros érzés! A távolban ott a Balaton: kék is, zöld is, lilás párában, fehér szaggatott felhőkkel. A messzeség ígéretével. Már itt is van Pálköve. A ház rendben, csak párezer pók költözött be. Hatalmas tölgyfáim is mind nyugalmat sugároznak. A házban nincs televízió, internet, térerő is alig, egy rádió ugyan van, de ez valamilyen rejtélyes okból kizárólag egy horvát nyelvű adót hajlandó fogni. Nincs hír, nincs feszültség. Nem közöny ez. Emlékek vannak. De most nem akarok elszomorodni. Mert az emlékek egytől egyig gyönyörűek, mégis könyörtelenek. Bámulom a cserépkályhát, és gondolkodom, mikor fűtöttem be utoljára. Az emlékek is olyanok, mint a történelem: ami nem történt meg az legalább olyan fontos, mint ami igen. Vajon olyan az életem, amelyben a meg nem történt rejtelmek dominálnak? Amelyeket elszalasztottam. Amelyekhez gyáva voltam? A kockázatosabb utak? És az élet volt a menekülő-út?
Este a parton. Bekukkantok Zsilinszky Endre házikójához. Zárva van, de mindegy is. Elég, hogy tudom: itt áll, s amikor még nem állt itt, sátorozni járt ide ez a kivételes ember. A Babits által erkölcsi minimumnak kinevezett „ellenállás” embere. „Miért fáj, ami mindegy?”
A parti kifőzdékben reménytelenül ugyanaz a menü, a minőség és a stílus is, mint tíz-húsz éve. Képernyőn horvát-portugál meccs. Öt méterre ordító zenegép. „Azért vannak a jóbarátok…” Meglep, hogy a többség a horvátoknak szurkol. Gyanítom, hogy ez inkább a portugálok ellen szól. Cristiano Ronaldo ellen. Ma ez a „politikailag korrekt”. Ronaldo pályafutásában persze semmi politikai elem nincs. Ezért is sokkal veszélyesebb ez a mostani cenzúra minden korábbinál. Valódi terror. Nem csak világnézeti és politikai. Inkább ízlésbeli. A politikai terroron lehet rést ütni. De a „közízlés” nehezebb dió. Számtalanszor tapasztaltam, hogy a felületes, sőt hazug kliséket visszhangozzák emberek. Ez a terror látszólag ízlésből indul ki, de a célja kőkeményen a manipulálás, végső soron a hatalom. Hogyan alakult ez ki, s főként miért? Amikor Ronaldoról először hallottam, hogy a keresztnevét apja a Ronald Reagan iránti tiszteletből adta fiának gyanút fogtam. Ismerve Hollywood Reagan fóbiáját, ha csak nem innen? Ronaldo olyan amilyen. Megjegyzem a pályán leginkább Puskásra emlékeztet és a pályán kívül is. Ugyanaz a kettős személyiség. Bent a pályán a tenyérbe mászó zseni, kint a mindenkinek segítő kedves srác. A Ronaldo elleni füttykoncert – most ezen a meccsen is – az idomítás csodája. A tömegmanipuláció. A tömegpszichózis lelepleződése. A tömeg őt akarja látni és őt akarja utálni.
Közben kiürül a strand. Badacsony felől tényleg, mint a történelmi atlaszok ábráin közeledik egy fémes áramlat, szerencsére nem a harmadik ukrán front, se nem ötszáz repülő erőd. Vihar lesz. Megvárom. Szirénázó rendőrcsónak húz végig a vízen közel a parthoz. A szél szétfújja a hatalmas felhőt az égen, a parton mormognak a hullámok, libegnek a fűzfák. A vízillatú szélben fürdetem az arcom. Huszonkét éve nem mentem be a vízbe. De most nem gondolok a betegségre. Csak arra, hogy minden egyes pillanat ezen a világon együtt élet is, halál is. Ez is.
Tíz körül a túlsó part mögött villámlik, érezni, a föld kerekségét, valahol a távolban bevillan az Alföld, a távoli sztyeppe s más messzeségek is. Várom a vihart. Boldogan ázom bőrig dacolva a széllel. Jó szembesülni olyan erővel, amely magától értetődően elementáris.
A házban nem gyújtok villanyt. Közeliek nagyon a villámok és a vezetékek állapota aggaszt. Gyertyánál szárítkozom. A szellőzni kitett ágyneműm csurom vizes. Horvátul hallgatom a meccset. Nincs gól. Mindegy. Szép nap volt. A találkozás a természettel olyan tökéletes nyugalommal töltött el, amire igazán régen vágytam. Végiggondoltam az éhséget, az agresszivitást, amellyel valaha útnak indultam. A végén csak kedvetlenül legyintettem, belátva, hogy a világból nem érthetek meg semmit. Főként kínos ez, ha az ember foglalkozása, hogy a múltat kutassa. Akár író, akár tanár. Klio és Kalliopé nem méri könnyű kézzel a megnyugvást. Megérteni mindent és hogy a semmi jutna? Azért a kettő között van egy végtelen tartomány. Ebben mozoghatunk, s jó ha tudjuk, hogy a határokat nem, hogy átlépni, de elérni sincs módunk. Életünk mégis kegyes lebegés egyik csodától a másik csodáig. |
