Fényben és árnyékban...

56 különleges női sors, 56 fordulatokban gazdag történet.

Királynők, királynék, fejedelemassznyok, politukusok feleségei, színésznők, írók, költők sorsa köré font történetek.

AZ életet köszönni? A mosolyt. Egy érintés selymes pillanatát. A repülést. Az emelkedést. A távlatot, ahonnan látni a Földet, amelyet egyébként soha nem láthatunk. S a Földön látni Magyarországot, benne Rákoshegyet, Csillaghegyet, a Vízivárost, látni szerelmünk színtereit. Látni G-t, s érezni nyugtalan szívverésünket. Egy életen át. A szerelmet. Mindazt, amit Tőled vártam, s meg is kaptam. Ez a feleségem könyve.

Ölelés, Önvédelem, Történelem.

"Kisvilágok, bensőnk zugaiba rejtett-óvott vidékek...'

75+1 írást tartalmazó könyvet tarthat a kezében az olvasó, amelyek a Magyar Hírlap hasábjain jelentek meg 2015-2017 között.

Az olvasó a két szerző utolsó könyvét tartja a kezében, amelyben a XX: század két markáns rendszerváltoztatásának összevetésétkísérelik meg az esszé és a tudományos elemzés eszközeinek vegyítésével.

                     Egyszer elfogy a levegő, hiába kapkodok utána zilált lélegzettel. Pedig ott van körülöttem mindenhol, elfér benne az összes madár, minden város és hegység, elfér benne a világ, csak én nem férek már el benne. Ilyen helyzetbe kerültem, s került körülöttem a magyarság is. Erről szól ez a könyv. És arról, hogyan akarok, hogyan tudunk kiszakadni e nyomasztó, kiszolgáltatott helyzetből. Hogyan tudnánk kilopni magunkat egy másik valóságba. Amink van: vér, irodalom és történelem. Ebből kell felépíteni az akaratot, ebből kell lerombolni a szorongást: ezek segítenek egymáshoz simulni minket, s feledni a rémképeket. Sokan feladják a harcot, hányszor gondoltam rá én is!? Menekülni, futni, a győztesek előtt meghajolni. Jelentkezni az útra.

Minden szenvedésünk: történelem. Minden halálunk: költészet. Mi hiányzik? Egy mosolyos délután. Egy megindult, vakmerő gondolat: élni! Tudni, hogy valahol valaki vár. Hogy az itt következő sorokat várja a fákon túl egy Olvasó. Tolsztoj szerint a betegség és a lelkiismeret-furdalás a két igazi rossz, ezek hiánya a boldogság. Betegen is lehetek boldog, és a lelkiismeret sem gyötör minden pillanatban. Az ember sosem érdemtelenül boldog. Ez a könyv egy hangfoszlány, talán az utolsó jelzés felőlem.

Jeladás a Halállal viaskodásról. Milyen az, ha csak gépek tartanak már életben. Élet? Egyszer sikerült… Betegségről, fényűzésről, szerelemről, utamról, az én történelmemről írok. És arról, ami nem történt meg. Az irodalomról, költészetről, s a csodálatos sorsos emberekről, akikben megpendült a valónk. És a kevésbé csodálatosokról, akik mindig itt lapátolnak körülöttünk, s egyetlen képességük, hogy gyalázzák, marják a másikat, a magyart.

Amikor a vastag tűt a vénámba szúrják, s útra kel belőlem a vér, fut a vörös folyón Ady és Kosztolányi, Széchenyi és Kossuth, lelkem is beleolvad a sűrű folyadékba, s fut az is, száll, robog, Baksa Soós és Radics Béla velem repül, s csak így érzem, hogy van értelme a szenvedésnek. Csak így tudom minden másnap odanyújtani a karom. Nekik köszönöm a segítséget, s az Olvasónak, ha ezt a könyvet most a kezében tartja: a hitemet, hogy volt értelme a lelkemet feltárni. Szándékom szerint úgy szóltam, hogy „Vénámat” egyedül a szabadság törvénye ítélje meg.

Milyen fájdalmas, tragikusan izgalmas történelme van annak az országnak, ahol alig több mint száz év alatt hat miniszterelnököt állítanak bíróság elé, ítélnek el. Végeznek ki. Nem az akasztófa, vagy a halált hozó golyó az első képzettársítása a gondolkodó embernek a "miniszterelnök" szó hallatán. Sokkal inkább a bársonyszék, a csillogás, a hatalom, annak elismerése (tán irigylése is), hogy a miniszterelnök nagy horderejű döntéseket hozhat, egy ország, egy nemzet sorsának irányítója lehet, azzá válhat. S mégis a magyar történelem olyan, hogy az általa felszínre hozott embereket hat esetben is önmaga küldte a halálba. Hat különböző emberről, kvalitásról, sorsról van szó. Olyan mértékben más ez a hat ember, s olyan különböző morált, szellemiséget képviseltek, a szabad polgári állam megteremtésének ideájától a hungarizmuson át a kommunizmusig, hogy nevük egymás mellett szerepeltetése némi csodálkozást, mi több, ellenérzést válthat ki első olvasásra. Hogyan vethetők, hasonlíthatók össze ők hatan, Batthyány Lajos, Bárdossy László, Imrédy Béla, Szálasi Ferenc, Sztójay Döme és Nagy Imre? A válasz a politikai perekben rejlik. Ez a könyv azt elemzi, mutatja be, hogyan és miért ítélték halálra ezt a hat magyar miniszterelnököt.

Egy beszélgetés során - különböző korú, illetve foglalkozású barátaink társaságában - szóba került Pfeiffer Zoltán neve. A többségnek nem volt pontos ismerete arról, ki is ő valójában. Az ismert könyvkiadó cég vezetője - talán a hangzás miatt - összetévesztette Peyer Károllyal. A jogász tudni vélte, hogy 1947-ben az ő pártját „csinálták ki" hamis ajánlásokra hivatkozva, egy petíciós perben. A régi könyveket gyűjtő vízvezetékszerelő olvasta valahol, hogy Pfeiffer nevezte a kisgazdapárt feldarabolását „szalámi taktikának". A programozó akkor hallotta ezt a nevet, amikor a kommunista diktatúra áldozatainak emléknapján részt vett egy megemlékezésen a kislánya iskolájában. - Nem ő volt az oroszok által elhurcolt képviselő Kovács Béla ügyvédje? -kérdezte. Történelmi nevű, ifjú kollégánk - aki sokat kutatott a Történeti Hivatalban, s az ÁVH által gyártott kihallgatási jegyzőkönyveket olvasta - azt jegyezte meg róla, hogy igen jóképű lehetett fiatal korában, s szeretett feltűnő, szép nőkkel mutatkozni. Mi több a politikai rendőrség pincéjében azt is „bevallották" róla, hogy már a 30-as évektől kapcsolata volt a titkosrendőrséggel, aztán meg az amerikaiaknak „kémkedett". Rendező barátunk egy korábbi filmjét felidézve elmesélte, milyen kalandos körülmények között menekült el Pfeiffer Budapestről. A híres író, aki foglalkozását tekintve klinikai pszichológus, szomorúan emlékezett arra, hogy bátyja, de még a sógornője is azért kerültek börtönbe, mert kitartottak Pfeiffer pártja, s az aláírásuk mellett. Pfeiffer Zoltán nagyszerű ember volt - jegyezte meg -, kár, hogy ma már alig-alig tudnak róla az emberek. E beszélgetés adta számunkra a végső ösztönzést, hogy megírjuk régen tervezett könyvünket Pfeiffer Zoltán életéről, politikai pályafutásáról. Noha voltak már Pfeifferre vonatkozó irataink, részismereteink, valami mindig eltántorított a könyv megírásától. Az anyaggyűjtés nem volt egyszerű. Sok szétszórt, nem tematikus fondokban található információt kellett összeszedni. Kutattunk a Magyar Országos Levéltárban, a Történeti Hivatalban, a Politikatörténeti Intézet Levéltárában, a Belügyminisztérium Irattárában, s Budapest Főváros Levéltárában is.

Kevés babérral, sok félelemmel, mámorok híján, magammal viaskodva írtam ezt a könyvet, s mulasztások ezreit a lelkemben érezve csukom be most a füzetet. Az Olvasóé már minden, mi enyém volt, s bele foglaltatott. Megszabadultam a Haláltól, betegségtől, sikertől, szabadságtól, szerelemtől, szomorúságtól, dühtől, dactól, félelemtől, hittől, szülővárostól és lidérces messze fénytől. Az a fény - a magyar történelem riasztó évtizedeinek fénye - átjárja e könyv számos novelláját is. Nem lehet másként, hisz történész vagyok. Ott ülök Rákosi Mátyással az Akadémia utcai pártszékház lefüggönyözött dolgozószobájában, ott szorongok a GULAG-ra induló marhavonaton, az utcán futok 1956 október 23-án..."

A múlt folyamatainak elemzése, megismerése nem zárható évtizedek béklyóiba, a politikai, társadalmi, gazdasági, kulturális mozgások nem pihennek meg az évtized küszöbén, nem igazodnak a naptárhoz. Gyakran van úgy, hogy jól elhatárolható korszakok semmibe veszik a naptári évtizedeket, évszázadokat és kizsarolják maguknak a saját határaikat. A klasszikus „ötvenes évek" bizonyosan elkezdődtek már a negyvenes évek végén s csak felfogás kérdése, hogy véget értek-e 1956-ban, vagy tartottak a hatvanas évek elejéig. Így van ez a XX. század hetvenes évtizedével is, mégis érdemes foglalkozni a „hetvenes évekkel", mert ennek az időszaknak megvan a maga jól körülhatárolható, más évtizedekkel össze nem keverhető hangulata, politikai stílusa, gazdasági és kulturális élete, ideológiai rendszere. És a múltba visszanéző emlékezet is megtartotta a „hetvenes éveket", mint olyan korszakot, amelyet - a mindennapok szintjén - elkerültek a XX. század magyar történelmére oly jellemző megrázkódtatások. Ebben az évtizedben nem pusztított háború, nem volt forradalom, sem lökésszerű beavatkozás a gazdaságban (például államosítás, kollektivizálás) és még az 1968-as csehszlovákiai katonai intervencióhoz hasonló trauma sem érte a társadalmat. Az évszázad tízes éveitől ez a „nyugalom" ismeretlen volt Magyarország számára. A mélyben persze ott találjuk a gazdasági, politikai, demográfiai válság jeleit, de a válságot az évtizedben még sikerült elfedni. Így válhatott a Kádár-korszak „fénykorává" a hetvenes évtized, ha máshol nem is, emberek millióinak megcsalt emlékezetében. Jellemezte e korszakot a politikai stabilitás - ami persze a diktatúra stabilitását jelentette egyben. Jellemezte a politikamentesség lehetősége: immáron nem élet halál kérdése, s nem is egzisztenciális létkérdés a politikai igazodás. (Mint a korábbi évtizedekben annyiszor.) A megszilárdult kommunista-szocialista rendszer visszavonulási lehetőségeket is biztosított: a magánéletbe, a szakmai karrierbe, de adott esetben akár külföldre is. Az évtized addig egész nemzedékeknek elérhetetlen anyagi gyarapodást, biztonságot kínált, mégpedig úgy, hogy a megszerzett javakat immáron nem fenyegette semmiféle központi beavatkozás. És kínált más - az évszázadban a végletekig korlátozott lehetőséget - például az utazást. Százezrek, milliók kelhettek útra, ha méltatlan körülmények között is, de megláthatták a világot a Fekete-tengertől akár az Atlanti óceánig....

Emlékezzünk e különleges kalendáriummal az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc 50. évfordulójára! A kalendárium az időszak minden napját két-három oldalpáron idézi meg. Naponként találunk kronológiai összefoglalót, külön is olvashatunk a nap néhány fontos eseményéről, megismerhetjük a nap jelszavait, megnézhetünk néhány jellemző fotót, amelyek egy részét e kötet tárja először a nyilvánosság elé. Dramaturgiai érzékkel válogatott források: újsághírek, nyilatkozatok, naplójegyzetek, versrészletek, kiáltványok, röplapszövegek és a mindezt még életszerűbbé tevő időjárás-jelentés, néhány rádióműsor és színházi program címének felvillantása segít abban, hogy lélekben visszakerüljünk az 50 évvel ezelőtti napok forgatagába.

"Valami fontosat akartam mondani életről, szerelemről, országról, de most, mikor átadom az Olvasónak e könyvet, érzem: mániákusan csak azt a pillanatot kerestem, mikor omlik össze minden. A XX. század hetvenes éveiben járunk, ahová még elért a tatárokkal viaskodó magyarok vére, s ahol a központi elvtársak vezetésével épül a szocializmus. Hencegőn egyszerűnek tűnt a jövő, s mégis összeomlott minden: élet, rendszer, szerelem, de megmaradt az ország, s az ember is, hogy tökéletesedjen és szabadabb legyen: ahogy rendeltetett. Így lesz ez minden Halál után: sok szomorúság és sok öröm, új Élet, mely adatott az új embereknek. S már nem is fontos éltem-e én?"

A hölgy a tengeren túlról repülő csészealjat mintázó kalapjában otthonosan ült a keszthelyi kastély könyvtárában. Ahogy gesztikulált, a művirágok megremegtek a repülő szerkezet közepén. A herceg feszengve pózolt könyvei előtt, s örült, hogy megmutathatja Margaretnek az ő Magyarországát. S Margaret Amerikából be is járta e furcsa helyet, s a mese-kastélyból kilépve lencsevégre kapta az utolsó békeévben a magyar valóságot. Ahogy ő látta, ahogy mi nem láthatjuk soha: hűvös vízfátyolon át, lebegő felhőről, messziről, egészen messziről. A városainkat, pusztáinkat, folyóinkat, s leg¬főképpen népünket. Arcokat, makacs tekinteteket, s persze a tolakodó politikusokat: a kiváró admirálist, az ideges rulettjátékost, a nagytermészetű fehér huszárt, az erdélyi Hamletet, a különc vén madarat, az elegáns Lancelot lovagot, a rozsdás csáklyájú öreg halászt, a Cárevicset, a nyafogó lelkeket mind.
Margaret Bourke-White gyönyörű fényképeket készített, melyek felidézik az 1938-as év Magyarországát. Reményeket és vágyakat, ambíciókat és súlyos félelmeket. A Kádár Lynn Katalin által megtalált és csokorba szedett nagyszerű képekhez Szerencsés Károly esszéket, Strausz Péter jegyzeteket írt. Üzenettel a mának is; ahogy a kötet egyik "szereplője" - Barcza György - megfogalmazta: "Nem elég, hogy igazunk van, okosnak is kell lenni!" Megszívlelendő jó tanács. Nehogy arra ébredjünk, hogy azok maradtak felül, akiknek ugyan nincs igazuk, de nálunknál okosabbak voltak.

Kadar Lynn´s recently discovered a trove of Margaret Bourke-White´s mostly unpublished photographs were taken during the artist´s month-long trip to Hungary in 1938. The celebrated photojournalist shot riveting portraits of Hungary´s full political leadership right before the outbreak of war. From photos of Admiral Nicolas Horthy to Ferenc Szálasi, these images reveal Bourke-White´s skills as a master portraitist and the implied thoughts and attitudes of Hungary´s leaders as they faced a monumental juncture in history. This volume enriches Bourke-White´s photos with contextualizing essays by prominent historian Károly Szerencsés, speculating on Bourke-White´s impressions as she visited Hungary for the first time. Her work speaks to the sadness, treachery, inevitability, and disappointment felt by a nation on the brink of war. A short biography and a brief history of modern Hungary round out the volume.

A könyvbemutatón készült felvétel:

Miért éppen a hetvenes évtized vizsgálatát tűzi ki céljául e tanulmány? Egyre több jel mutat arra, hogy a XXI. század politikai, gazdasági, társadalmi és kulturális folyamataira nem a legendás hatvanas évek, vagy a szocialista rendszert megbuktató nyolcvanas évek vannak döntő hatással, hanem sokkal inkább a szívósan máig ható hetvenes évtized. Ezért érdemes foglalkozni ezzel az időszakkal. Ebben az évtizedben nem pusztított háború, nem volt forradalom, sem lökésszerű beavatkozás a gazdaságban (például államosítás, kollektivizálás) és még az 1968-as csehszlovákiai katonai intervencióhoz hasonló trauma sem érte a társadalmat. Az évtized tízes éveitől ez a nyugalom ismeretlen volt Magyarország számára.