Egy könyv képes csodákat tenni. De még mennyire. Nemrég jelent meg Szerencsés Károly kötete, amely a Felesé-G-em könyve címet kapta. Nem titok, a történész, író szinte minden napja harc a betegségével. Több mint egy évtizede. Dialízis másnaponként… Neki nem kapaszkodó, sokkal inkább segítség az írás, mindenekelőtt ahhoz, hogy elérhesse a „holnap vonatát”, s hogy kifejezze és közzétegye gondolatait, amelyek által a világ része marad most is és életén túl is. Ezért is olyan sajátosak immáron Szerencsés Károly könyvei, például a 2011-ben megjelent Véna, s ez a mostani is.
Mindkettőben összefonódik történelem, közélet, irodalom és magánélet, elválaszthatatlanul. Sőt, nemcsak összefonódik, de szerves szintézisre is lép, az olvasónak óhatatlanul is az az érzése például a Felesé-G-em könyvét olvasva, mintha az író úgy érezné, személyes sorsa az ország, a nemzet sorsának metaforája. Észre kell venni azt is, hogy Szerencsés Károly fittyet hány minden irodalmi konvencióra. Teszi ezt annak az embernek és alkotónak a bátorságával, aki nem része, s nem szereplője a hazai irodalmi szcénának, sőt, szinte semmiféle kapcsolatot nem tart vele. Azt viszont már én teszem hozzá, az olvasó, hogy Véna című kötete több kiadást is megért rövid időn belül addig, amíg nevesnek és felettébb professzionálisnak mondott írók művei ott porosodnak az üzletek polcain. Miért? – kérdi az ember óhatatlanul. Hát azért, mert a véres valóság mindennél inkább olvastatja magát, márpedig Szerencsés akkor is a valóság leghűbb krónikása, ha történetesen fikciónak látszó művet ír.
A Felesé-G-em könyve egyfelől meghajlás a társ és hitves Földesi Margit előtt. A nagybetű középen a Gitta becenevet jelzi és jelenti. Mi ez a könyv? Egy szerelem látlelete? Nem, ez így nem elég pontos, ráadásul nagyon is leegyszerűsítő lenne. Ők nem szerelmesek, bár ahogy a könyvből is megtudjuk, persze szerelemmel kezdődött közös életük, de társak. A szó egyszerre valós és fennkölt értelmében. Mindenben. Nem frázis: jóban és rosszban egyaránt. És ezt a társas létet, amelynek egy szakaszáról naplószerűen „tudósít” az író, át-átszövik a gyerekkori és fiatalkori emlékek, s ebbe a társas létbe folyton beleokvetetlenkedik persze a betegség, a nehezülő sors éppen úgy, mint a politika vagy a közélet, illetve a nemzet ügyes-bajos dolgai. És bár az érzelmek fontos szerepet játszanak az egész kötetben, nemcsak a fiatalkori emlékezésekben, de a például a történelmi és közéleti esszékben is, a szöveg stílusa mindenütt feltűnően szikár. De nem nyersességhez vezet ez a szikárság, hanem egyfajta egyenességhez. A kíméletlenebb fajtából. Ettől tapinthatóbbak, plasztikusabbak az emlékek, pontosabbak a történelmi és közéleti látleletek.
A szerző maga mondta a könyv bemutatóján, tudatosan került minden PC-hatást és követelményt. Aki írással foglalkozik manapság, az tudja, hogy mennyire nehéz dolog ez. De hát a PC, vagyis a „politikailag correct” közlésmód nem más, mint béklyó. És ugyan mit lehetne béklyók közt írni?! Ugyanilyen haszontalannak tartja Szerencsés Károly a fékek és ellensúlyok fogalompárt. Mik ezek tulajdonképpen? – kérdezett vissza. Hát mik lennének, ha nem a népakarat korrekciói! A kötetben is szó esik az 1947-es „kék cédulás” választásokról, amit nem is olyan nehéz rokonságba hozni bizonyos mostani MSZP-s, pontosabban balliberális törekvésekkel. Rákosi kevésnek tartotta azt a 17 százalékot, amit az 1945. novemberi választásokon kapott a kommunista párt, és mindjárt meg is adta a megfelelő irányelvet: korrigálni kell az eredményeket. És 1947-ben korrigálták, vagyis biztosra mentek, Szerencsés Károly szerint a szó szoros értelmében pontos, részleteire lebontott haditervet készítettek a csaláshoz. Nem ők voltak az elsők. Az 1905-ös választásokat a függetlenséget óhajtó ellenzék nyerte meg. Ferenc József uralkodó katonasággal „korrigálta” az eredményt.
A történész Szerencsés Károly egyik kedvelt kutatási területe az úgynevezett „koalíciós korszak”, azaz az 1945 utáni Magyarország politikai és társadalmi élete. És e korszak jelentős politikusai, olyanok, mint például Sulyok Dezső, Pfeiffer Zoltán. És mintha fáradhatatlanul keresné is utódaikat, szellemi örököseiket a szerző napjaink politikai dzsungelében. Vajon megtalálja-e? Mert ide most és ma ilyen súlyú emberek kellenének. Mert mit is akar a szerző? „Kimondani végre az igazat, megnevezni végre a hazugság tornyait, tiszta vizet önteni a pohárba és újrakezdeni, ha kell legelölről. Ha kell, a honfoglalástól, az államalapítástól, építsük fel újra a Lánchidat, menjünk neki megint Molotov-koktélokkal a birodalomnak, csak fejezzük be a tegnapi időket. Jöjjenek a jobb, mert igazabb napok!”
Az író tett egy megjegyzést, amely szerint keresi a toll-rokonokat, vagyis az olyan alkotókat, akik hozzá hasonlóak, vagy legalábbis hasonló úton, utakon járnak, mint ő. Keresi persze, keresheti. De amint látni, nem jön, nem jelentkezik senki. Mert nem olyan könnyű ezt a fajta attitűdöt felvenni. A tollforgatás veszélyes mesterség, és ma mindennél sűrűbb dzsungelben kell tájékozódnia annak, aki célba akar érni. Ezt a megjegyzést azoknak is szánom, akik támogatták, segítették e kötet megjelenését, mert ez sem teljesen veszélytelen dolog. Áldozat, és magában ebben a szóban is eleve benne van már a veszély árnyéka.
Az élet döbbenetes szálakkal szövi át egyébként e kötet lapjait, hisz a feleség, a társ is súlyos beteg. Ezt tudni a könyvből. Komor színek, sötét tónusok, de mégis van valami letagadhatatlan optimizmus ebben a kötetben. Néha egészen direkt, máskor egészen áttételes formában érzékelni. De van! Különösen a Mária Margit című fejezetben, Mária Margit Szerencsés Károly és Földesi Margit hét hónapos unokája. Ez a kislány a jövőt jelenti nekik, s ha ő magyarnak született, amint írja ezt a szerző, akkor kell, mert szükséges, hogy ennek a nemzetnek, ennek a hazának is legyen jövője.
Sinkovics Ferenc: A Jövő Megszületett (2013. december 28., Magyar Hírlap) |
