Szerencsés Károly
A magyar parlamentarizmus vége
A mostani napokban felrémlik a parlamentarizmus, a parlamentnek felelős kormányzás és a népakaratra épülő politikai rendszer vége. 1848-ban alkották meg Magyarországon ezt a rendszert. Komoly szünetekkel, de mostanáig működött. (a szünetek: 1849-1867; 1919; 1949-1989). Lényege a választás volt; a választás révén létrejött parlament (országgyűlés, nemzetgyűlés); és a parlamenti erőviszonyoknak megfelelően működő kormány. A parlamenti többség törvényeket alkotott, amelyek szellemében és paragrafusai által kormányzott. Az ellenzék kritikát fogalmazhatott meg, bírálhatott és legfőképpen készülhetett a következő választásokra, amikor lehetősége nyílik a parlamenti többség megszerzésére. Ez a rendszer nehezen bontakozott ki nálunk: a parlamenti váltógazdaság meghonosodását számos körülmény akadályozta. Így volt ez a dualizmus évtizedeiben, a Horthy-korszakban és a rövid 1945-1949 közötti demokráciakísérlet alatt is. Az 1989/90-es rendszerváltoztatás legnagyobb jelentősége abban állt, hogy a parlamentarizmus újrahonosításával megteremtette a politikai váltógazdaság lehetőségét és gyakorlatát is. Vagyis a népakarat a választások révén a parlamentarizmusban testesült meg.
A rendszerváltoztatás óta háromszor nyert választást a magyar baloldal és ugyancsak háromszor a nemzeti oldal. Parlamenti többségére támaszkodva kormányzott mindkét fél. 2010-ben viszont olyasmi történt, ami paradox módon a magyar parlamentarizmus felszámolásához vezethet. A Fidesz kétharmados nagy többséget szerzett, a baloldal törpe erővé zsugorodott: felrémlett a megsemmisülése. A nagy gazdasági és kulturális befolyással rendelkező „liberálisok” politikai formációja lényegében meg is szűnt. (Szabad Demokraták Szövetsége). A baloldal tehát meghirdette a parlamentarizmus likvidálását Magyarországon. „Fékeket” és „ellensúlyokat” emleget, s ezen azt érti, hogy a népakaratot korrigálni kell. Éppen úgy, mint Ferenc József akarta 1905-ban, vagy ahogy Rákosi Mátyás követelte 1945-ben. Az uralkodó „darabont kormánnyal” és fegyveres erővel lépett fel, Rákosi a hírhedt „kékcédulás” előrehozott választásokkal. A „korrekción” ma is azt kell érteni, hogy a baloldalnak saját pozícióit a választási eredmények ellenére meg kell tartania, vagy erősítenie kell. A Fidesznek tehát, hiába van kétharmados parlamenti többsége, e felfogás szerint nincs joga törvényeket alkotni - főleg alaptörvényt - , nincs joga politikai programját saját emberei által megvalósítani, nincs joga választási programját áttenni a gyakorlatba. Mert ez „parlamenti diktatúra”.
De hogy lehet ezt megakadályozni? – tették fel a kérdést baloldali ideológusok. Megpróbálták „tömegmozgalmakkal”. Kiderült, hogy a kormány oldalán jóval nagyobb a tömeg. Akciózással – a komikumig fokozott hangulatokkal. (Leláncolni magukat; éhségmenetben: munkát, kenyeret követelni.) Ez sem ment. S ekkor történt a fordulat: a „korrigálás” jegyében a magyar baloldal az Európai Parlamenthez fordult. Saját eszmetársai ott nem törpepártként, hanem meghatározó politikai erőként vannak jelen. Elég tehát – a magyar népakaratot semmibe venni – és ránk uszítani az európai baloldalt. Liberálisokat, szocialistákat, zöld anarchistákat. És akik mögöttük állnak. Ez működött! A magyar parlament hozott egy törvényt? Feljelentjük az Európai Parlamentnél: ott a magyar választási eredményekkel ellentétesek az arányok. Már meg is indítják az eljárást. Megsemmisítenek, fenyegetnek, zsarolnak. Nincs eszközünk a demagógiával szemben. A vádlók jól hallhatóan már rég meghozták az ítéletet is. A magyar parlamentarizmusnak ezzel vége. A baloldal hű a hagyományaihoz: 1919, 1949: akkor is ők tették tönkre a magyar parlamentáris demokráciát. Megteszik most is.
Hacsak! Hacsak nem tudjuk megvédeni magunkat. Hacsak nem leszünk elég eltökéltek és erősek, de legfőképpen okosak. Olyan illúzióm nincs, hogy akár csak egyetlen mai liberális vagy szocialista frakcióban ülő képviselőt is meggyőzhetnének az érveink. Mégis érvelni kell százszor és ezerszer. Mert Európában is lesznek választások. Ezért fontos a közvélemény. Amelyet alaposan és módszeresen félrevezetnek. E tudatos médiaoffenzíva ellen erőink nyilván csekélyek. De mégis: minden cikkre felelni kell, minden hamis állításra helyreigazítási kérelmet kell benyújtani, minden hazugságot le kell leplezni. A magyar diplomácia feladata most ez. Megszolgálhatják azt a hatalmas erőfeszítést, amelyet a magyar nép tesz, hogy „méltó” körülmények közepette képviselhessék hazánkat. Alig látok rá példát.
A legnagyobb baj persze, hogy a baloldal olyan mértékben szolgáltatta ki – az államadósság és az egyéb eladósodottság révén – a magyar államot, hogy az tulajdonképpen fogja a külső erőknek. Engedni mégsem lehet, mert soha nem lesz vége: ha rálépünk az engedmények útjára az utolsó követelés az lesz, hogy a magyarság végre teljesítse Herder úr jóslatát és tűnjön el Európából örökre. De addig is: a magyar parlamenti erőviszonyoknak, a népakaratnak fittyet hányó „szakértő” (értsd: baloldali) kormányt fognak követelni. Még a nevét is megmondják, kinek kell átvenni a miniszterelnöki posztot. Ha így lesz: tényleg vége a magyar parlamentarizmusnak. Ne hagyjuk! Figyeljünk a jó tanácsra: „Nem elég, hogy igazunk van, okosnak is kell lenni.” |